Nem szeretnék ítélkezni, sem politizálni, valamint azt sem gondolom, hogy én mondanám meg a tutit az állami (önkormányzati) és a magánbölcsődék versenyében. Csak a tapasztalataimat szeretném leírni, azt, hogy miként kötöttünk ki egy önkormányzati bölcsődében, miután már a magánszektorban is megfordultunk. És azt, hogy miért ez volt egyik legjobb döntés az életünkben...
Kezdjük azzal, hogy kislányunkat nem akartuk bölcsibe adni, de anyagi okok miatt muszáj volt. Két év után ugye a magasabb összegű GYED megszűnik és csak a GYES jár, annál viszont több kell a családi büdzsébe. A feleségemnek tehát vissza kellett mennie dolgozni, így már kislányunk másfél éves korában elkezdtük a megfelelő bölcsőde keresését. (Hogy milyen helyeken jártunk, és most hol vagyunk, azt nem szeretném elárulni, legyen annyi elég, hogy Székesfehérváron élünk.)
A feleségemmel együtt elég jól belelátunk a közoktatásba, így közvetlenül tapasztaljuk meg például szakemberhiányt, vagy éppen a pedagógusok túlterheltségét. Gondoltuk, hasonló lehet a helyzet egy szinttel lejjebb is, az óvodai és bölcsődei szférában. Ezt a gondolatunkat alátámasztani látszik, hogy az önkormányzati honlapokon is folyamatosan keresnek óvónőket, dajkákat, bölcsődei alkalmazottakat. Félve tehát a nagy létszámú csoportoktól és attól, hogy a gondozónő majd nem tud elég figyelmet fordítani a kislányunkra, úgy döntöttünk, magánbölcsődébe visszük a picit. Ki is néztünk rögtön négyet, s kisvártatva mindbe lebeszéltük a bemutatkozó látogatások időpontját.
Az első sokk
Az első magánbölcsit ismerős ajánlotta, így bizakodva mentünk a helyszínre. Mondogattuk is, hogy biztos jó lesz, a többit akár le is mondhatnánk. Bár nekünk annyira nem esett útba, vállaltuk volna a plusz ingázást, ha már rögtön az első jelek nem lettek volna rémisztőek.A magánbölcsi egy régi, viszonylag kicsi parasztházban üzemelt, egyik melléképületének a tetejét egy vihar levitte. Belül nyirkos és hűvös volt, bár állítólag addigra már levették a fűtést, mire megérkeztünk és - elmondásuk szerint - napközben általában sokkal melegebb van. Nem győztek meg se a szűk folyosók, se a sötét, hűvös szobák, se a kissé megtépázott udvar. És nem győzött meg a vezető sem.
Én annál a pontnál szálltam ki a beszélgetésünkből, amikor az a mondat elhagyta a száját, hogy ezeknek a gyerekeknek még tök fölösleges angolt tanulniuk, vagy más foglalkozáson részt venniük, mert kicsik hozzá.
(És itt most nem arra a vitára gondolok, hogy érdemes-e kicsiként angollal traktálni a gyereket, vagy inkább hagyjuk játszani, egyszerűen csak arra szeretnék rávilágítani, hogy vajon szakszerű-e bárminemű fejlesztéssel kapcsolatos dologról így nyilatkoznia egy olyan - elvileg - szakembernek, aki gyerekekkel foglalkozik?) A feleségem még próbálta tartani a beszélgetést, de hamar megerősítést nyert, hogy a hely gyerekmegőrzőként működik. És akkor azt itt most nem fejteném ki, hogy a kislányom első, és egészen idáig utolsó rossz élménye gyerekkel kapcsolatban itt volt, amikor is egy idősebb fiú durván rákiabált, mire a vezetőnek a szeme sem rebbent. Hát, ez is egy üzenet volt...
Az elit és a zugbölcsi
A második látogatásunk egy olyan helyre vezetett, amely árban a háromszorosa egy átlag magánbölcsiének. A helyszín egy kiváló beosztású, újszerű ház volt, tele lég- és víztisztítókkal. Felszereltségben is a legújabb játékok voltak, a padlóról enni lehetett volna. Kicsit túlságosan is nagy rend volt ahhoz képest, hogy napközben itt gyerekek játszanak. Kétségtelenül szívesen tér be az ember (no pláne egy gyerek) egy ilyen helyre, de nekünk ez már túl steril volt. Meg hát túl drága is a jóval 100 000 forint feletti havi térítésdíjával. Nem lett volna rossz, de nem is hullajtottunk érte krokodilkönnyeket.
Az elit után aztán egy kisebb, zugbölcsiben is jártunk, ahol szintén azt éreztük, hogy annyira nem rossz, de igazából nem is ragadt magával a hely. Árban ugyan az átlag alá ment, személyzet viszont gyakorlatilag nem volt, tulajdonképpen egy családi vállalkozáson belül volt megoldva az étkeztetés és a felügyelet. Nem gondoltuk, hogy ez testhezálló lett volna a mi kislányunknak.
A rossz döntés
Aztán rátaláltunk egy olyan magánbölcsire, amellyel kapcsolatban ugyan merültek fel kételyek, a látottak között azonban még mindig ez tűnt a legjobbnak. A hely kellemes volt a vezető pszichológus végzettsége pedig legalább azt sugallta, hogy az alkalmazottak minden bizonnyal tisztában vannak az életkori sajátosságokkal. Nos, nem voltak, de ez a kisebbik gond volt...Akinek volt már bölcsis a gyermeke, az tudja, hogy a beszoktatás rendkívül nehéz időszak. A pici ilyenkor válik el először hosszabb időre a szüleitől, amely mindenkit megvisel, így azt nem tudni, hogy a mi esetünkben a kezdeti otthoni sírások ennek voltak-e betudhatók, vagy annak, hogy kislányunk eleve nem érezte jól magát a helyen. Lányunkról annyit érdemes tudni, hogy nagyon társaságkedvelő, bizalommal van az emberek felé, akivel csak tud, kapcsolatot teremt. Nyilván még ezek ellenére is az a normális, ha sír az anyja után, de többször is előfordult a beszoktatás alatt, hogy azt vettük észre: nemcsak a magánbölcsiben, de otthon is egyre többet sír, és nem érzi jól magát.
Az első sokk aztán akkor ért minket, amikor a feleségem kisírt szemekkel, pisis pelussal és vizes felsővel vette át a lányunkat, miközben a gondozónője a nagyobb gyerekek haját fonta. Ha mindez nem lett volna elég a napra, kiderült, hogy az otthonról hozott lepedőjét és takaróját elkeverték, és valaki mást takartak be vele, míg a mienknek egy polár takaró jutott a nettó 35 fokban. Őszintén szólva, még most is ökölbe szorul a kezem, miközben ezt írom...
Az eset után azonnal beszéltünk a vezetővel, aki némi közönyösséggel elismerte a hibát, a gondozókat - állítása szerint - leszúrta, és intézkedett arról, hogy egy másik gondozónőhöz kerüljön a picink. A baj azonban addigra már megtörtént, - vélhetően - az elázott felsőnek köszönhetően a kislányunk lebetegedett, és egy hétig nem ment sehova. Mondanom sem kell, hogy erre az időre nem kaptuk vissza se a térítési díjat, se a kajapénzt. Én már ennél az esetnél is lépni akartam, a feleségem azonban úgy mérlegelt, hogy egy bölcsiváltás nagyobb kárral járna, mint a helyzetben maradás. Adtunk hát még egy esélyt, és pár napig nem is nagyon volt gond. Aztán egyik reggel nem találtuk ott időben a gondozónőt, aki 7:30 helyett 7:45-re érkezett csak meg, ami azért is durva, mert a feleségemnek az iskolában 8:00-kor becsengetnek, és hát addigra oda is kellene érnie. Meg különben is: a fél nyolc, az nem háromnegyed nyolc, alsóban megtanítják.
A következő sokk azonban csak ezután jött: amikor a késést szóvá tettük a vezetőnek, ő egyszerűen csak úgy reagált, hogy van ilyen, a lányok (vagyis a gondozónők) fáradtak.
Nem mondom azt, hogy nem emberi dolog a késés, az azonban már egy kicsit felháborító, hogy amikor ezt szóvá teszed, arra gyakorlatilag egy vállrándítás és a kifogáskeresés a reakció. Én egyszerűen nem tudom hova tenni az ilyen mentalitást: egyrészt nem gondol bele az ilyen vezető abba a helyzetbe, hogy itt az történt, hogy az alkalmazottja késése miatt az a szülő késik el a munkából, aki mellesleg szintén gyerekkel foglalkozik, és neki el kell számolnia a szülőkkel, no pláne a munkáltatójával? És akkor inkább védjük azt, aki a mulasztott? Mindezt egyébként úgy, hogy ő nyújt egy szolgáltatást, amiért én nem kevés pénzt fizetek? Ez lenne a normális? Nem tudom, kinél hogy van, de az én szerződésembe az van beleírva, hogy X időpontban kell megjelennem munkára alkalmas állapotban. Vagyis a meghatározott időpontban nekem már készen kell állnom arra a feladatra, amiért én pénzt kapok. Ha pedig "fáradtság" miatt nem tudom ellátni a feladatom, jobb esetben én kérek szabadságot, rosszabb esetben hazaküldenek. És akkor szerencsém van, ha nem végleg... Nem mellesleg itt átlag 25 éves lányokról beszélünk, szóval ezt a fáradtságot nem a munkától enervált burn out szindróma okozhatja...
A megoldás az állami bölcsi lett
Ezután már mindketten azt éreztük, hogy sürgősen lépni kell. Tudtuk, ha maradunk, mindig lesz valami, és őszintén szólva, a fennmaradó pár napban is szorongva vittük ide kislányunkat. Kinéztünk hát egy közeli, önkormányzati bölcsit, amit a védőnénink is ajánlott, és óriási szerencsénkre, mivel egy nappal korábban valaki visszalépett, maradt egy hely. Már az első percben megmutatkozott a profizmus és a gyermekcentrikusság. A szervezés, a napirend, a foglalkozások mind szakmaiságról és szakmai alázatról tanúskodtak, mindamellett, hogy nagyon is emberiek voltak. Az első perctől teljes bizalommal voltam a vezető és a személyzet irányába. A konyha olyan makulátlan volt, mint egy luxusétteremben, hogy a fürdőről már ne is beszéljünk. Amikor eldöntöttük, hogy kislányunkat áthozzuk ide, a magánbölcsi vezetőjének a reakciója az volt, hogy hát nem mindenkinek jön be (az a hely, amit ő üzemeltet), amire nekem már csak gondolatban volt az a reflexióm, hogy "miért, van, akinek bejön, hogy a gondozónő késve érkezik és pisis pelussal, elázott felsővel adja át a gyereket?"
Miután aztán váltottunk, a napirendünk is megváltozott és a reggeli böcsis menet az én reszortom lett. Az első nap a gondozónők arra kértek, hogy mivel a közeg idegen, három napig az érkezés után még maradjak egy órát, és lehetőleg még délutáni alvás előtt vigyük haza a kislányunkat, hogy könnyebb legyen az átállás. Ebből az lett, hogy csupán csak az első napon kellett maradnom, amikor is a picink annyira elfáradt a sok játékban, hogy inkább ledőlt, és ott aludt friss, ropogós ágyneműben.
Nos, ez is üzenet volt, mégpedig arról, hogy jó helyre kerültünk.
Nem tudom, mennyire nyilvánvaló dolgot mondok akkor, amikor azt állítom, hogy sok magánbölcsivel ellentétben a mostani önkormányzati bölcsinkben a profizmus mindenhol jelen van: minden nap van ének, mondókázás és játék, négyszeri kiadós és egészséges étkezés, valamint ölelkezési idő. A gondozónőknek kötelező továbbképzéseken kell részt venniük, az intézmény pedig garantálja az életkori sajátosságoknak megfelelő fejlesztést, erről feljegyzéseket készítenek és tanácsokkal látnak el, ha kéred. Őszintén szólva nekem egy óriási kő esett le a szívemről, hogy megtaláltuk ezt a helyet, ahol végre biztonságban tudhatom a kislányom.
(Tisztában vagyok vele, hogy sokaknak lehet homlokegyenesen más a tapasztalata a témával kapcsolatban, és azt is teljesen meg tudom érteni. Ez az írás nem provokáció vagy ítélkezés akar lenni, attól még nem leszünk sem jobb, sem rosszabb szülők, mert más a véleményünk vagy más a tapasztalatunk. Ahogy azt a poszt elején is említettem, nem a tutit akarom megmondani, mert azt én sem tudom. A tanulság talán csak annyi, hogy mindig legyünk nyitottak, és ne ítélkezzünk rögtön. Érdemes mindent elsőkézből megtapasztalni, és nem hallgatni vakon a szóbeszédre.)
(A főkép illusztráció)