Boldog-e az, aki nem szenved?
2020. augusztus 28. írta: blgblogger

Boldog-e az, aki nem szenved?

nietbuddhess.jpg

Mi a boldogság? Hogyan érhető el a boldog élet? Milyen útjai vannak a boldogság keresésének? A BLGBLOG új sorozatában ezeket a kérdéseket feszegetjük barátaimmal és kollégáimmal. Az első posztban Bekő Éva PhD-hallgató ír a Buddha és Nietzsche embereszményéről, de szóba kerül Hermann Hesse pusztai farkasa is...

Aki valaha is hallott vagy olvasott a buddhizmusról, tudja, hogy a Buddha tanításának középpontjában az emberi szenvedés problémája, illetve az e problémára nyújtott buddhai megoldási javaslat áll. A Buddha mondanivalójának lényegét a következőképpen összegzi a Buddha első tanítóbeszéde:

[E]z a szenvedés nemes igazsága, szerzetesek: a születés is szenvedés, az öregség is szenvedés, a betegség is szenvedés, a halál is szenvedés, kötve lenni ahhoz, akit nem szeretünk, az is szenvedés, elveszíteni azt, akit szeretünk, az is szenvedés, ha a kívánság nem teljesül, az is szenvedés; röviden: minden, ami a léthez köt, szenvedés. […]

És ez a szenvedés megszüntetéséhez vezető út nemes igazsága, szerzetesek […]: helyes nézetek, helyes elhatározás, helyes beszéd, helyes viselkedés, helyes életmód, helyes törekvés, helyes gondolkozás, helyes elmélyedés.

(SN 56.11, ford. Vekerdi József)

A fennmaradt többi tanítóbeszéd tulajdonképpen e gondolatokat fejti ki részletesebben, és bennük a Buddha gyakorlati útmutatást ad követőinek arról, hogy hogyan juthatnak el szenvedésük teljes és végleges felszámolásához. Így a Buddha tulajdonképpen egy jól körülhatárolt témáról tanít: abból indul ki, hogy létezik a szenvedés tapasztalata, és azzal foglalkozik, hogyan lehet úrrá az ember e tapasztalaton. A Buddha ennélfogva nem vet vizsgálat alá olyan kérdéseket, mint például „mi a boldogság?”, vagy „a szenvedés megszűnése azonos-e a boldogsággal?”, vagy „milyen a legértékesebb emberi élet?”. Ezek a kérdések – legalábbis a fennmaradt szövegek alapján – nem képezik tárgyát a Buddha érdeklődésének, hanem a Buddha pusztán arról beszél, hogy hogyan érhető el a szenvedés teljes megszüntetése. Ezért véleményem szerint azt állíthatjuk: ha valaki számára eleve evidens, hogy az ő saját fő életcélja a szenvedés felszámolása, akkor hasznos lehet számára a Buddha tanítása, hiszen az e cél megvalósításához szándékozik utat mutatni. Viszont ha valaki az előbb említett kérdésekre szeretne választ kapni, annak nincsenek segítségére a Buddha tanai, ugyanis egyáltalán nem magától értetődő, hogy valakinek miért éppen az lenne az életcélja, hogy megszüntesse minden szenvedését – e céllal szemben számos más életcél is megfogalmazható.

shutterstock-620659340.jpg

Így a szenvedés megszüntetésének eszméjét kontrasztba állíthatjuk a következő gondolatokkal, amelyeket Friedrich Nietzsche fejt ki az Im-ígyen szóla Zarathustra című művében. E mű első részében így beszél Zarathustra a „néphez”, vagyis az átlagemberekből álló tömeghez:

Óh jaj! Eljövend az idő, mikoron az ember már nem szül csillagot. Óh jaj! Eljövend az ideje a legmegvetettebb embernek, a ki már magát sem tudja megvetni.

[…]Ime megmutatom nektek az utolsó embert.

»Mi a szeretet? Mi a teremtés? Mi a vágyakozás? Mi a csillag?« – ezeket kérdi az utolsó ember és hunyorgat. […] Fajtája kipusztíthatatlan, valamint a földi bolháé; az utolsó ember él legtovább.

»Föltaláltuk a boldogságot« – mondják az utolsó emberek és hunyorgatnak. […]Megbetegedni és csalódni: ezt bünnek tartják; nagy vigyázva járnak-kelnek. […]

Még civakodnak, ámde hamarosan kibékülnek – máskülönben a harag elrontja a gyomrot.

Megvagyon apró kedvtelésük nappalra és megvagyon apró kedvtelésük éjjelre: de tiszteletben tartják az egészséget. »Föltaláltuk a boldogságot« – mondják az utolsó emberek és hunyorgatnak.

”(Im-ígyen szóla Zarathustra, 1. rész, „Zarathustra előljáró-beszéde” 5., ford. Wildner Ödön)

2564_post_big.jpeg

Friedrich Nietzsche

Nietzsche e gondolatai szerint tehát a fájdalmat és szenvedést kerülő, és annak kiküszöbölésére törekvő ember az „utolsó” ember, aki a „legméltóbb a megvetésre”. Vele szemben a Zarathustra által hirdetett embereszmény, az „emberfölötti ember” (vagyis az Übermensch) teljesen más karakterű lény: ő nem akarja megszüntetni vagy elkerülni a szenvedést, hanem bátran szembenéz vele, és méltósággal eltűri.

E ponton felvethetjük azt a kérdést, hogy a Buddha tanítása valójában mit takar: azt, hogy egy megvilágosodott ember is tapasztalhat valamilyen értelemben szenvedést akkor, amikor mondjuk fizikai betegsége van, vagy amikor lelki bántódás éri, vagy ő teljesen mentes a szenvedés mindenfajta tapasztalatától? Úgy gondolom, a Buddha inkább az utóbbiról beszél, hiszen a tanítóbeszédei nem arról szólnak, hogy a megvilágosodottak is szenvednek, csak ők másként tekintenek a szenvedésre, mint az átlagember; hanem aki megvilágosodott, egyáltalán nem szenved többé, vagyis mentesül a szenvedés tapasztalatától.

Nietzsche szót ejt művében „a halál prédikátorairól”, akikkel kapcsolatban a következő szavakat adja Zarathustra szájába:

Vannak a halálnak is prédikátorai: s a föld tele van olyanokkal, a kiknek az élettől-elfordulást kell prédikálni. […]Imhol: a sorvadó lelküek; alig születtek s máris a fáradság és lemondás tanait sóvárogják.

Szivesen meghalnának s szeretnék, ha mi ezt az akaratukat helybenhagynók!

Vigyázzunk, nehogy fölébresszük ezeket a holtakat és megsértsük ezeket az eleven koporsókat!

Találkozik velük beteg vagy aggastyán, vagy holttest: rögtön azt mondják »nyilvánvaló lőn az élet hivsága.« Pedig csak az ő hivságuk lőn nyilvánvaló és szemöké, a mely a létnek ezt az egyetlen látványát látja. […]

»Az élet csupa kín« – mondják mások és nem hazudnak: úgy hát tegyetek róla, hogy ti megszünjetek! Tegyetek róla, hogy az élet megszünjék, a mely csupa kín! […]

És ti is, kiknek az élet verejtékes dolog és vad hajsza: nemdenem nagyon életuntak vagytok? Nemdenem nagyon megértetek a halál prédikációjára? […]

Mindenütt hangzik a halál prédikátorainak szózata és a föld tele van olyanokkal, a kiknek halált kell prédikálni.

(Im-ígyen szóla Zarathustra, 1. rész, „Zarathustra beszédei”, „A halál prédikátorairól”, ford. Wildner Ödön)

Bár e szöveg nem nevezi meg konkrétan, hogy Zarathustra kiket tart a „a halál prédikátorai”-nak, mégsem nehéz a fenti idézet alapján a Buddhára asszociálnunk. Zarathustra arra hívja fel a figyelmet: az élet nemcsak szenvedésből áll, viszont „a halál prédikátorai” csakis a szenvedést látják meg az életben. Az a gondolat pedig fel sem merül, hogy a szenvedést meg kellene szüntetni – ugyanis a szenvedés az élet természetes velejárója, vagyis aki valóban él, az elfogadja a szenvedést, és nem akarja felszámolni, mint ahogyan azt a korábban említett, megvetendő „utolsó ember” teszi. Zarathustra egyébként mindegyik beszédét a „csőcselék”-hez címzi, amelyet a megfáradt, a tömegből kiemelkedni nem tudó és nem akaró hétköznapi emberek alkotnak. Zarathustra beszédeiből általában véve az a gondolat rajzolódik ki, hogy az emberfölötti ember alapjában véve különbözik a szóban forgó, kritizált tömegtől – ennek megfelelően Zarathustra a mű végéhez közel az alábbi felszólítást adja követőinek:

Föl a szívetekkel, véreim! Föl, följebb! […]

[J]obb, ha boldogságtól vagytok mámorosok, semmint a boldogtalanságtól: jobb esetlenül táncolni, mint bénán járni. […]

Tegyetek hát le a sopánkodásról és minden csőcselék-búsongásról! Óh, mennyire szomorúnak látom ma még a csőcselék bohócait is! Ámde ez a »ma« a csőcseléké.

Legyetek hasonlatosak a hegyi barlangból kirohanó szélhez: az a maga fütytyére akar táncolni, a tengerek megremegnek és ugrándoznak léptei nyomán.

(Im-ígyen szóla Zarathustra, 4. rész, „A fennsőbbrendü emberről” 19–20, ford. Wildner Ödön)

in-den-niederungen-des-aktuellen-hermann-hesse-war-ein-1542571.jpg

Hermann Hesse

A Buddha és Nietzsche fenti gondolatai megfelelő apropót szolgáltatnak arra, hogy elgondolkodjunk a következő kérdéseken: kívánatos-e minden szenvedés teljes felszámolása? És ha valaki megszünteti minden szenvedését, boldoggá válik-e? Úgy gondolom, e kérdéseket érdekes megvilágításba helyezi az alábbi idézet, amely a buddhizmus iránt – Nietzschéhez hasonlóan szintén – érdeklődő, Nobel-díjas német írótól, Hermann Hessétől származik. Hesse alább idézett művének főhőse az önmagát „pusztai farkas”-nak nevező, betegségektől gyötört, öregedő, művelt úriember, aki a következőképpen jellemzi naplójában az éppen eltelt napot, vagyis „ezt a tűrhető tucatnapot”:

Kellemes volt, […]  de mindent összevetve nem volt elragadó, ragyogó boldog ünnepnap, csak egy a sok közül, melyeket már jó ideje normálisnak és megszokottnak kellene éreznem; egy elégedetlen öregedő úr mérsékelten kellemes, éppenséggel elviselhető, tűrhető és langyos napjai, különösebb fájdalmak, gondok, komoly bánat és búskomorság nélkül […].

Aki kóstolt más napokat is, gonosz, köszvényrohamosokat vagy a szemgolyó mögött gyökerező fejgörccsel kínzó napokat […], vagy a lélekhalál napjait, a belső űr és kétségbeesés sátáni napjait […], az nagyon is elégedett a maihoz hasonló, szokványos, bamba napokkal […].

Szép, szép az elégedettség, a fájdalomnélküliség, szépek ezek az elviselhető, alamuszi napok, amelyeken nem mer hangoskodni se fájdalom, se öröm, amelyeken minden suttog és lábujjhegyen jár. Csakhogy én sajnos épp ezt az elégedettséget nem tudom sokáig elviselni, hamar meggyűlölöm és megundorodom tőle, és lehetőleg az örömök, de szükség esetén akár a fájdalmak útján is kétségbeesve menekülök más éghajlatra. Ha egy ideig örömök vagy fájdalmak nélkül élek, és az úgynevezett jó napok langyos, poshadt elviselhetetlenségét szívom magamba, gyermeki lelkem szenved és gyötrődik […]. Ilyenkor vad gerjedelmem támad magasztos érzelmekre és szenzációkra, […], vakmerő tettekre vágyom […], vagy kitekerném a nyakát a polgári világrend némely képviselőjének. Mert ezt az elégedettséget, egészséget, kényelmet […], ezt a löttyeteg, hájasodó, középszerű, hétköznapi és átlagos tenyészetet szívből gyűlölöm, utálom és átkozom.

(Hermann Hesse, A pusztai farkas, ford. Horváth Géza. Budapest: Cartaphilus, 2003, 31–34.)

E leírás szerint tehát a pusztai farkast cseppet sem teszik boldoggá a fájdalom- és szenvedésmentes, „langyos”, „bamba” napok, hanem valami másra vágyik: akár az intenzív szenvedést is felvállalja annak érdekében, hogy cserébe megtapasztalja a boldogságot. Vagyis a szenvedés és a boldogság váltakozását többre értékeli, mint a folyamatos szenvedésmentességet – ez az értékrend pedig alapvető ellentétben áll a Buddha gondolatvilágával. A pusztai farkas szavaiból tulajdonképpen az következik: a szenvedésmentesség és a boldogság egyáltalán nem azonos fogalmak, hanem éppen ellenkezőleg, mintha kizárólagos viszonyban állnának egymással.

Mit gondolsz a fenti álláspontokról? Szerinted lehet-e úgy boldog az ember, hogy megszüntette minden szenvedését? A Buddha, vagy a Nietzsche által hirdetett embereszmény áll hozzád közelebb? És egyetértesz-e a pusztai farkassal?

A blogposzt következő részében ezt a témát folytatjuk: abban a nyugati filozófia három fő boldogság-elméletéről lesz szó, és azt a kérdést is megvizsgáljuk, hogy a Buddha eszménye hogyan értelmezhető e három elmélet tükrében.

A bejegyzés trackback címe:

https://blgblog.blog.hu/api/trackback/id/tr3016179662

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása