Francis Fukuyama talán az egyik leginkább félreértett kortárs gondolkodója a politikai- és társadalomfilozófiának. Leghíresebb (és leghírhedtebb) műve A történelem vége és az utolsó ember, amelyben a hétköznapi vélekedés szerint az amerikai filozófus amellett érvel, hogy a Szovjetunió összeomlása után a társadalmi berendezkedések között kiütéssel győzött a liberális demokrácia és ezzel véget ért a történelem. Aki azonban végigrágta magát ezen a köteten, az tudja, hogy ez így, ebben a formában nem igaz és Fukuyama nem a liberalizmus diadalát hirdette (inkább csak annak szellemi meghaladhatatlanságát). Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy már ebben a főművének tekintett könyvében is megkérdőjelezi a liberális demokráciára berendezkedő társadalmak hosszú távú fennmaradását, sőt, még olyan jóslat is kiolvasható az 1992-ben megjelent kötetéből, amely szerint a jövőben nagy valószínűséggel nihilista háborút indítanak majd a liberális demokrácia ellen – méghozzá éppen annak saját gyermekei.

Mindezeket figyelembe véve – és mert nagyon úgy tűnik, hogy az élet igazolta a filozófus ezen meglátásait – korántsem meglepő, hogy Fukuyama A történelem vége után 30 évvel a liberális eszmével kapcsolatos elégedetlenségekről értekezik A liberalizmus vesszőfutása című legújabb könyvében. Végigolvasva a kötetet, a felénél már az volt az érzésem, hogy ha Fukuyama egyszer már nem mondta ki a történelem végét, úgy most kimondaná a liberalizmusét, mert bár azt ígérte, hogy a liberális eszme mellett érvel, inkább az azt ért kritikák váltak hangsúlyossá - melyekkel sokszor egyet is értett. Egyedül az utolsó fejezetben kapunk útmutatót arra nézvést, hogy miként "támaszthatnánk" fel a liberalizmust mint eszmét. Ennek az útmutatásnak azonban a jelenlegi helyzetben még nincs átütő ereje.

Bővebb recenzióm először a Népszaván jelent meg a könyvről.