A szorongásra általában negatívumként, életünk megkeserítőjeként gondolunk. Ez azonban nincs teljesen így, legalábbis az egzisztenciális filozófia (és pszichológia) felől nézve.
Megszoktuk, hogy a szorongással kapcsolatban általában pszichológusok, "lélekgyógászok" vagy guruk nyilatkoznak, és sokszor megfeledkezünk arról, hogy bizony a filozófiának is van mondanivalója a témáról. Ez a fajta megközelítés pedig olykor talán még relevánsabb is, mint amiket az ember a különböző életmódtanácsadóktól kaphat.
Heidegger szerint a szorongásnak - szemben a félelemmel - nincs konkrétuma, vagyis egy világon belüli meghatározott fenyegetés. Mégis a nyakunkon érezzük a lehelletét, itt van a közelünk és mégsincs Sehol. Nem tudjuk megragadni, olyan, mintha Semmi lenne.
Székfoglaló előadásában Heidegger már metafizikai értelemben közelít a Semmihez, de ebben is arra jut, hogy a szorongás hangoltságában nyilvánul meg a Semmi. Ez a Semmi tulajdonképpen a Lét maga, méghozzá a Lét valódi arca. Az ember a Semmiből jön és a Semmibe tart. Amikor megjelenik a létezésben, akkor egzisztál, vagyis kiemelkedik a Semmiből. A szorongás hangoltságában ezzel a Semmivel szembesülünk, vagyis azzal, hogy
valódi létezésünk tulajdonképpen beletartottság a Semmibe.
Erre a helyzetre az ember egy módon tud hiteles választ adni, mégpedig úgy, hogy ehhez mérten éli tovább életét és Önmagát választja. A szorongás tehát ebben az értelemben pozitívumként értelmezhető, hiszen ez az, amely megmutatja nekünk a lét valódi arcát, és ráébreszt bennünket önnön hitelességünkre.
