Kezdjük azzal, hogy manapság vitathatatlanul a legnépszerűbb témák közé tartozik az a típusú apokalipszis, melyet valamilyen betegség idéz elő. Az ilyen történetek lényege, hogy a világ nagy része meghal, az életben maradt embereknek pedig nem csak az ominózus betegséggel kell megküzdeniük, de legtöbbször a többi túlélővel is. Ezért is annyira népszerű a The Walking Dead is: van benne egy kis horror, egy kis thriller és nem utolsósorban egy olyan társadalmi-pszichológiai vonal, amely egy-egy mikroközösségen belül mutatja be, hogy egy apokalipszis során milyen új erkölcsi és egzisztenciális szabályok alakulnak ki a túlélők között, s hogy milyen irányba változnak maguk a szereplők - legtöbbször ugye a szükség törvényt bont elve alapján előbb-utóbb valamilyen formában mindenkiből előbújik a rosszabbik énje.
Lehet, hogy a mi világunkban még valaki rendőr volt vagy ápoló, de az apokalipszis után szükségszerűen gyilkossá kell válnia.
Nos, ezt a hangulatot lovagolja meg Joe Hill Spóra című regénye. Mindenféle spoiler nélkül annyi elárulható a történetről, hogy Amerikában (hol máshol?) egy ismeretlen eredetű járvány tör ki: egy spóra hatására a betegeket aranyszínű és fekete foltok, tetoválásszerű "sárkánypikkelyek" kezdik ellepni, majd egyszer csak, hosszú idő után, felgyulladnak. A spontán öngyulladásra nincs ellenszer, akin megjelennek a foltok, az el fog égni.
Bár ez a történet nagyon egyszerűnek tűnik, valójában egy jól felépített világról van szó, amelyben az okokat a szerző szépen lassan csöpögteti az olvasó számára mintegy 1000 (!!!) oldalon keresztül. Bizony, mind a mennyiség, mind a minőség stephenking-i, Joe Hill ugyanis - ha valaki nem tudná -, Stephen King fia.
Joe Hill (Kép: Wikipédia)
Bár én nem vagyok túl jártas Hill munkásságában vagy a King család mindennapjaiban, túl vagyok egy Cujo-n, egy Carrie-n, egy AZ-on, pár Setét Torony-köteten, A hosszú menetelésen s néhány kingi novellán és kisregényen is, úgyhogy biztonsággal kijelenthetem, hogy
Hill minőségben is ugyanazon a síkon mozog, mint az apja.
Sőt, nekem talán kicsivel jobban is tetszik, mint az apuci, a történet ugyanis precízen felépített, nincsenek meg benne azok a sokszor spontánnak tűnő, elborult részek, melyek a King-történetek jellegzetességei. (Ezen a ponton nyilván számos rajongó ugrana nekem azzal a felkiáltással, hogy "dehát éppen ezek a részek adják a hamisíthatatlan King-hangulatot", én viszont vállalom, hogy megfontoltabbnak érzem Hill-t, mint a világhírű apukát.)
A szerző egyébként már a könyv elején, az ihletőiként emlegeti többek között J. K. Rowlingot és Ray Bradbury-t, az általuk megírt történetek mozzanatai pedig valóban fellelhetőek a Spórában, ahogy erős utalások vannak A Gyűrűk Urára és a The Walking Dead-re is. Sőt, ezek az utalások néha talán túlságosan is erősek és mesterkéltek, de nem zavaróak.
Azt nem tudom megmondani, hogy a történet elég erős lenne-e egy sikeres sorozathoz, de így könyvben bátran ajánlom a műfaj kedvelőinek, azoknak, akik szeretik Stephen Kinget - ahogy az már talán kiderült ebből az írásból - azoknak is, akik nem... Nem mellesleg 1000 oldalról van szó, szóval még jövőre is ezt olvassuk majd.
(A Spórát az Európa Könyvkiadó bocsátotta rendelkezésemre, köszönet nekik!)
