Irvin D. Yalom (Fotó: Talkspace)
Vegyes érzéseim vannak Yalommal kapcsolatban. Egyrészt zseniális figurának tartom: végre egy pszichiáter, aki bátran nyúl a filozófiához, ahhoz a bölcsességhez, amely legalább 2500 éve velünk van, és amelynek tulajdonképpen a pszichológia is köszönheti a létét - bármennyire is tiltakoznának ezen megállapítás ellen a pszichológusok. Másrészt azonban Yalom nem író, nem tud fordulatokban gazdagon gondolkodni, stilisztikája jó, de nem izgalmas, érződik benne, hogy olyasvalakivel van dolgunk, aki nem írói vénával született, viszont kitanulta a mesterséget.
A regényei olyanok, mintha csak a fejekben játszódnának és nem is lenne benne valódi történés.
Ami egyfelől érthető akkor, amikor mondjuk egy terápiáról (A Schopenhauer-terápia) és a filozófiáról szól a könyv, másfelől ugyanakkor még ebben az esetben is szükség lenne olyan írói fogásokra, amelyek izgalmassá teszik azt, amit a szerző el szeretne mesélni, vagy egyszerűen csak közölni vágyik. Maga a témaválasztás (A Spinoza-probléma), és annak könnyed tálalása azonban kompenzálja az írói hiányosságokat, hogy a hitelességről már ne is beszéljünk: Yalom nem csak pszichiáter, de az egzisztenciális pszichológia kvázi első számú szakembere. Ilyen környezetben, még ha fiktív is a történet, a pszichoterápiás és a filozófiai helyzetek ábrázolása meglehetősen pontos (Amikor Nietzsche sírt). Arról nem is beszélve, hogy eléggé izgalmas és nem mellesleg teljesen életszerű téma a filozófiát pszichoterápiás gyógyításra használni, a pszichológiai (és pszichiátriai) közeg mégsem él vele. Maradnak hát Yalom regényei és Az egzisztenciális pszichoterápia című tankönyve.
A vegyes érzéseim ellenére mégis inkább tisztelettel és csodálattal adózom a pszichiáter előtt, és pont hogy ezért volt csalódás a nemrég kiadott, Szemben a nappal című kötete.
Ebben a könyvben Yalom arra vállalkozik, hogy vigaszt adjon mindazoknak, akik rettegnek a haláltól, akik már elveszítettek valakit, akik félnek attól, hogy elveszítenek valakit és még hosszasan lehetne sorolni azokat, akiket valamilyen szinten félelemmel tölt el az elmúlás. A fókuszban ismét az egzisztenciális pszichológia és a filozófia áll. Főleg Nietzsche és Epikurosz gondolatai kerülnek előtérbe, és bár számomra is kedvesek ezek a gondolkodók, az egzisztencialistákról, Kierkegaard-ról, Heideggerről, Sartre-ről, Camus-ról nem sok szó esik, ha egyáltalán...
Persze maga az egzisztencializmus is eléggé bonyolult, a legtöbb gondolkodó mást és mást ért alatta. Yalom az egyik fejezetben tisztázza is, hogy számára mit jelent az egzisztencializmus, de azért szívesen vettem volna, ha más filozófusokat is megemlít. Annál is inkább, mert Nietzsche örök visszatérését sikerült is kiforgatnia, és bár gondolatkísérletként valóban hozzá igazította a terápiához, az örök visszatérés gyűrűje egy nagyon nehéz gondolat, amely annál sokkal mélyebb jelentéssel bír, mint ahogy azt Yalom az egyik fejezetben tálalta. Ezt persze ő maga is tudja, de pszichiáterként azzal is tisztában van, hogy milyen szinten működhet a vigasznyújtás egy terápiában. Így tehát nincs jó megoldás, ha valóban gyors (de ezzel együtt felületes) vigaszt szeretne nyújtani, vagy a páciensnek, vagy a filozófiai tézisnek kell sérülnie. Egy mélyebb kapcsolatra, megértésre lenne szükség...
(Fotó: libricsoport.hu)
Van azonban egy - véleményem szerint - ennél is nagyobb negatívum a könyvben. Bár a cél a vigasz nyújtása lenne, a könyv bennem inkább negatív érzéseket keltett, mint megnyugtatóakat. Abban teljesen egyetértek, hogy már az is enyhítheti egy haldokló félelmét, ha az utolsó percekben mellette állnak, mint ahogy abban is, hogy akkor is nyomot hagyunk magunk után, ha nem is gondolunk rá. Abban az epikuroszi nézetben viszont, amit Yalom is magának vall, már nem tudok osztozni, hogy a halállal a tudat is megszűnik, de ez nem jelent semmit, mert addigra már nincs semmi, ami képes lenne ezt felfogni.
Bár Yalom azt is leírja, hogy ebben a kötetében nem szeretne a vallással foglalkozni, korábbi könyveiből tudjuk, hogy otthonosan mozog a keleti tanokban és filozófiákban is, amelyekről a Szemben a nappalban nem tesz említést. Ami azért baj, mert bár vannak olyan buddhista gondolatok, amelyek felületesen párhuzamba állíthatók az epikuroszi világnézettel, a keleti tanítások legnagyobb része megnyugtatóbban áll hozzá a halál témaköréhez, mint amit Yalom ebben a könyvében magának vall.
Dehát mire is lenne való a filozófia, ha nem arra, hogy vitázzunk egy jót?! Ezért hát tessék nyugodtan elolvasni a könyvet, aztán mondani a felmerült gondolatokat, véleményeket.
Jó móka lesz!
