A címben feltett kérdésre természetesen többféle válasz és többféle megközelítés létezik. A mostani posztban nem szeretnék kitérni az egyéni okokra és nem is a pszichológiai válaszokat ismertetném. Egy olyan elméletet mutatnék be inkább, amely szerintem nagyon is valós problémákat feszeget, s amely a filozófiából és a neurotudományokból nőtte ki magát. Ez lesz a neuroegzisztencializmus.
Mielőtt megnéznénk, hogy mit is jelent pontosan ez az első ránézésre bonyolultnak tűnő fogalom, egy kis történelmi kitekintésre van szükségünk: vissza kell utaznunk a középkorba.
Képzeljük el, hogy átlagemberként tengetjük napjainkat a középkori Európában, ahol a kereszténység alapozza meg világnézetünket. Eszerint a világot Isten teremtette, minket a saját képére formált, halálunk után pedig vagy a mennybe, vagy a pokolba biztosít bebocsáttatást attól függően, hogy neki tetsző életet éltünk-e vagy sem.
Nem volt más világmagyarázat, a középkori ember ilyen világban élt.
Egészen a reformációig...
A 16 században ugyanis történt valami. Ugyan még mindig a vallási világkép uralkodott, de a protenstantizmus megmutatta, hogy lehet másként is. Kisvártatva valós lehetőségként jelent meg maga az ateizmus is, nem is akármilyen szinten: a 17. századra már nagy gondolkodók is feltettek olyan kérdéseket, amelyek nem feltétlenül illettek bele az akkori világképbe, hogy aztán a felvilágosodás elhozzon egy teljesen más gondolkodási mechanizmust.
A probléma ezzel csak az volt, hogy ha Istent kivesszük a világképből, akkor a helyére kell tennünk valamit.
A humanizmus ezt látszólag ügyesen oldotta meg, s az (állat)világból kiemelve betette helyére az embert. Ez viszont azért eléggé sok problémát vet fel, amivel aztán a korai egzisztencialisták kezdtek el foglalkozni. (Mondhatjuk úgy is: az egzisztencilaizmus a felvilágosodás túlzott optimizmusára adott válasz.) Gondoljunk csak Dosztojevszkij A Karamazov testvérek című művére, amiben az a mondat hangzik el, hogy
ha nincs isten, akkor mindent szabad.
Vagy gondoljunk Nietzschére, akit ugyan hagyományosan nem szoktunk az egzisztencialisták közé sorolni, de mindenképp valamilyen előképként számolhatunk vele, amikor megölte Istent és helyére az Übermensch-t tette. Egészen konkrét következményei lehetnek annak tehát, ha kivesszük Istent a képből és valami emberivel, vagy legalábbis valami emberből származtathatóval helyettesítjük - de ennek a részleteire itt most nem térnék ki.
Az egzisztencializmus aztán a II. világháború után csúcsosdik ki, amikor is megjelenik a világ otthonosságának megszűnésétől való szorongás. Mondhatni ez az időszak az érett egzisztencializmus Sartre-rel, Camus-vel és Heideggerrel. A szorongáson kívül olyan fogalmak jelennek meg filozófiai szinten, mint például a semmi, a jelenvalólét vagy a gond. A 20. század azonban nem a filozófia, hanem a természettudományok évszázada volt. És ez szépen megmutatkozott a kialakult világképünkön is.
A neuroegzisztencializmus szerint a szorongásunk abból fakadt, hogy két világszemlélet, a humán és a tudományos emberkép vív harcot bennünk.
A humán alatt itt inkább a vallásos emberképet kell érteni, míg a tudományos alatt a természettudományos magyarázatot.
Mit mond a humán emberkép?
- Van szabad akarat
- Az ember nem állat
- Van lélek
- Van túlvilági élet
- Isten teremtett
- A morál és az értelem transzcendentális
Ezzel szemben a tudományos emberkép olyan dolgokat állít, hogy:
- Nincs szabad akarat
- Az ember állat
- Nincs lélek
- Nincs túlvilág
- Nem Isten teremtett
- A morál és az értelem nem transzcendentális
Mindkét világmagyarázat sántít valamilyen szinten és önmagában nem tud megnyugtató magyarázatot adni. Hogy csak egy-egy példát említsünk:
A katolikus egyház 1950 óta elfogadja a darwini evolúciót egy olyan megkötéssel, hogy a fajképződés során Isten lelket tesz a Homo Sapiensbe. Ami így azért eléggé abszurd, filozófiai szinten értelmezhetetlen.
Nem jobb a helyzet azonban a tudományos világképnél sem, ahol már ott tartunk, hogy teljesen naturizáltuk az emberi lényt, s nem találjuk benne az önvalót, a lelket, a végső esszenciát, res cogitans-t.
Először tehát megöltük Istent, majd elvesztettük az Embert, most pedig már azt az esszenciát is megkérdőjelezzük, amibe eddig kapaszkodni tudtunk mint értelembe. Ebből fakad hát a 21. századi ember szorongása a neuroegzisztencializmus szerint.
És hogy mivel lehet ezt oldani? Nincs egyértelmű válasz a kérdésre, az viszont elgondolkodtató, hogy nem azzal akarnánk-e igazolni magunkat, hogy már-már lélekkel ruházunk fel gépeket, robotokat és mesterséges intelligenciákat?
Nos, ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása egy következő poszt témája lesz majd.
(A poszt Gregg D. Caruso és Owen Flanagan: Neuroexistentialism: Meaning, Morals, and Purpose in the Age of Neuroscience című könyve alapján íródott.)
