Elárulok egy titkot: miközben Dmitry Glukhovsky Metró-trilógiáját olvastam, szabálytalan időközönként, ütemesen vertem a fejem a falba. No, nem azért, mert valamiféle Aha-élményt nyújtott volna a történet, hanem mert a kötet olvasása közben jöttem rá: saját előítéletem foglya voltam akkor, amikor megfogadtam, hogy nem olvasok orosz szép- és szórakoztató irodalmat. Az is lehet, hogy az iskolai kötelezők is szerepet játszottak ebben, de valószínűbb, hogy inkább azok a gyerekkoromból megmaradt halvány emlékfoszlányok dolgoznak bennem ma is, amik az oroszokkal kapcsolatos dolgokat nem éppen pozitív kontextusba tüntetik fel. Akárhogyis van, a lényeg, hogy az utóbbi időben kerültem az orosz irodalmat, és bár hiába olvastam szinte kivétel nélkül jó kritikákat Glukhovsky Metrójáról, tologattam magam előtt, hogy talán majd egyszer sorra kerül... Aztán az élet úgy hozta, hogy sorra került, én pedig a már említett ütemes fejdobolással reagáltam.
A sztori valahol ott kezdődik, hogy 20 évvel vagyunk túl a nukleáris háborún, a túlélők pedig a moszkvai metróban élik mindennapjaikat. Főhősünk már ebben a világba született bele, így számára már ismeretlen fogalom az égbolt, az emeletes ház, a hipermarket és gyakorlatilag minden olyan dolog, ami a mi ismert társadalmunkhoz köthető.
A felszín élhetetlen, a metróállomásokon pedig különböző társadalmi rendszerek alakultak ki. Van, ahol a kommunizmus, máshol éppen a fasizmus tombol. Van állomás, ahol Jehova Tanúi irányítanak, míg máshol vörös forradalmárok döntik anarchiába a felépített rendszert. Majdnem minden állomás megalkotta saját világát.
Az emberek ahogy tudtak, úgy alkalmazkodtak. Gombából főznek teát, a fő élelemforrásuk pedig a disznó- vagy patkányhús - attól függ, melyik állomáson tartózkodnak éppen. Vannak, akik a spirituális megérzéseikkel magyarázzák meg a körülöttük kialakult a világot, megint mások inkább a tudománnyal.
Tulajdonképpen nem is annyira más világ ez, mint amiben most is élünk, egyszerűen csak kisebb helyre koncentrálódik minden tudás, érzés, mindaz, ami emberi.
No és az is, ami nem, az... Merthogy az ember mellett létezik egy ember utáni világ is, tele mutánsokkal, amik első látásra ugyanúgy lehetnek agyhalott zombik, mint egy (új) értelmes faj képviselői...
Vaskos kötet a Metró trilógia, de megéri
Glukhovsky amellett, hogy roppant olvasmányosan ír, remekül egyensúlyoz a tudomány, a spiritualizmus, az akció és a misztikum között. Bár még csak az első (Metró 2033) kötet végén járok, egy percig sem unatkoztam, és nem is nagyon tudok olyan részt mondani, aminél azt éreztem volna, hogy felesleges vagy nem odaillő. Olyan érzésem sem volt, hogy valahol a háromnegyedénél be kellett volna fejezni a történetet, az egész úgy kerek, ahogy van. Ha nem lenne túl erőltetett, azt mondanám, hogy a sztori beszippantott, mint egyszeri csencsert a metróalagút.
Az külön érdekesség, hogy a Glukhovsky által létrehozott urban fantasy-nak valóságalapja is van, hiszen a moszkvai metróhálózatot valóban úgy építették meg, hogy háború esetén menedékként, vagyis óvóhelyként is lehessen használni. Éppen ezért a kötet elolvasása előtt vagy közben érdemes lopott pillantásokat vetni a moszkvai metró térképére, mert bár enélkül is érthető Glukhovsky disztópiája, ezzel együtt kerekebb képet kapunk a történetről.
A Metró trilógiát az Európa Kiadó gondozza, és bár a kötetek külön-külön is megvásárolhatók, létezik egy vaskos (több mint 1000 oldalas) kiadás is, amely mindhárom részt tartalmazza. Utóbbi megvásárlása ráadásul gazdaságosabb lehet, már ha valóban úgy döntünk, hogy a teljes trilógiát szeretnénk a polcunkon tudni.
A magyar piacon egyébként a legfrissebb, Glukhovsky-hoz kapcsolódó hír, hogy az Európa augusztus 22-i céldátummal ismét kiadja Futu.re című könyvét, amely legutóbb 2015-ben jelent meg utoljára.
