Imádom a magyar nyelvet. Nem csak azért, mert látszólag nem hasonlít semmilyen más nyelvhez, hanem mert... Igazából nem is tudom, miért. Ez az anyanyelvem. Magyarul beszélek, magyarul gondolkodom, magyarul álmodom. Imádom, amikor a kortárs költők-írók játszanak vele, puhítják, változtatják, kihozzák belőle azt, amiről nem is hinnénk, hogy ki lehet belőle hozni. Van tehát egy romantikus viszonyom a magyar nyelvhez és gyanítom, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Mindig mosolyogva olvasom a jobbnál jobb elméleteket a magyar nyelv eredetéről és mindig izgalommal várom a különböző elméletek bizonyítékait – amelyek aztán többnyire lelomboznak. Vagyis dehogy, mindig izgalmas kalandozás egy-egy teória megismerése, csakhát tudni kell a helyén kezelni a dolgokat:
attól még, hogy egy elméletről szeretném azt hinni, hogy igaz, még nem feltétlenül lesz az.
A kulcs a helyes módszertanban, a tudományos gondolkodásban és a jól megalapozott érvelésben van. Hogy mindezek fényében milyen nyelv a magyar? Erre a kérdésre ad választ Nádasdy Ádám idén megjelent kötete.
Nádasdy Ádám költő, műfordító, nyelvész. Egy ideje már követem a munkásságát, leginkább Shakespeare és Dante fordításai tetszenek, meg persze a szakmai ismeretterjesztése. Ahogy maga a szerző is írja, a Milyen nyelv a magyar? című kötete nem tankönyv, inkább amolyan ismeretterjesztő tartalom. Szemléletesen, de érthetően mutatja be a nyelvtudományok eredményeit és módszertanát a magyar nyelv eredetével kapcsolatban. És már az ajánló szövegben kifejti a lényeget:
Miért finnugor nyelv a magyar? Nos, azért, mert a nyelvészek ezt állapították meg. Ez bizony ilyen egyszerű. A gombák nem növények. Miért nem? Mert a biológusok ezt állapították meg. A gombák ugyanis nem tudják a szenet a levegőből fölvenni, mint a növények - tehát nem növények. Egyébként én úgy ránézésre növénynek mondanám őket, hiszen a földből nőnek ki, és nem tudnak elszaladni, de úgy látszik, az én kritériumaim nem mérvadóak.
Mert hát miről is van szó? Az, hogy a magyar finnugor nyelv, az nem teóra, hanem tudományos tény. Más alternatív elméletek, csak elméletek, bizonyításuk tudományos szemmel nem állják meg a helyüket. És bár a nyelvtudományoknak van egyfajta humán beállítóása, valójában közelebb állnak a reálhoz. Miért van akkor, hogy a magyar nem hasonlít a finnhez, sőt, egyik rokonához sem, és miért van az, hogy sok azonos szó található meg más nyelvekben? Nos, a helyzet az, hogy a magyarok körülbelül 3000 éve váltak el rokonaiktól. Gondoljunk csak bele, hogy mennyit változott a nyelvünk az egymúlt 100-200 évben, és gondoljunk bele, hogy mennyit az első magyar nyelvemlékünk, a Halotti beszéd idejétől. Konkrétan vannak olyan részek a beszédben, amiket mai beszélő akkor sem ért meg, ha fejre áll, mit várnánk akkor egy 3000 évvel ezelőtti változattól? Nem mellékesen még így is szembetűnő a hasonlóság a manysival, amely a legközelebbi rokonunk. A Wikipédián is feltüntetnek pár jó példát ennek szemléltetésére:
Hurem né vitnel huligel husz hul pugi.
Három nő a vízből hálóval húsz halat fog.
Hurem-szát-husz hulach-szem ampem viten eli.
Háromszázhúsz hollószemű ebem vízen él.
Petge luv lasinen mini tou szilna.
Fekete ló lassan megy a tó szélén.
Jó-jó, dehát a finnhez még így sem hasonlít a magyar, igaz? Bár aki hallott már finneket beszélni, annak talán volt egy olyan élménye, mintha magyarokat hallana, csak éppen azt nem érti, hogy miről szól a társalgás. És éppen ez a lényeg.
A nyelvrokonokat nem a szavakban, hanem a nyelvtanban és a szabályszerű változásokban kell keresni.
Nádasdy erre azt a példát hozza föl, hogy azok a szavak, amelyek a magyarban f-fel kezdődnek, azok a finnben p-vel. Például a fej finnül pää. A fazék pata. A fa puu. És így tovább...
A rendszer és a nyelvtan az tehát, amely megőrzi az erdetet. Az, hogy vannak szavaink, amelyekhez hasonló más nyelvekben is megtalálható, a hatásokat mutatják. 3000 év alatt ugyanis rengeteg impulzus érte a magyar nyelvet, a legjelentősebbek között talán a törököt, a latint, a németet, a szlávot és újabban természetesen az angolt érdemes említeni.
Azt már én teszem hozzá, hogy vannak, akik nagy hasonlóságot vélnek felfedezni a szanszkrit/páli és a magyar között. Ők is jól megérrezték ezeket az impulzusokat, hiszen az említett indiai nyelvek az indoeurópai családba tartoznak ugyanúgy, ahogy német és az angol is. És ugyanúgy, ahogy a cigány is, amelynek közelsége köztudottan hatással volt a magyar nyelvre.
Nádasdy Ádám könyve a laikusoknak is érthetően magyarázza el tehát a magyar nyelv eredetét és helyét a világ nyelvei közt, s azt is remekül szemlélteti, miért nincs olyan, hogy nyelvromlás vagy hogy miért lehet más a nyelv- és a néprokonság. Amiről én még szívesen olvastam volna, az a nyelv és a gondolkodás közti kapcsolatot vizsgáló rész volt. Bár Nádasdy több helyen maga irja le, mi a nyelvész feladata és mi nem, szívesen vettem volna egy komolyabb kifejtést az ezzel kapcsolatos nézeteiről és a hozzá tartozó érvelésről. Ezzel együtt is azonban egy remek bemutató munkának tartom a kötetet, ami azoknak különösen ajánlott, akik tudni szeretnék, hogy milyen nyelv a magyar, de már nem szívesen nyálaznák végig a témába vágó tankönyveket.
