Jól tudtam, milyen a halál szaga, ismertem régről.

Anya hajnalban keltett. Nem értettem, miért, nincs iskola, ilyenkor sokáig ágyban maradunk. Még ha nem is alszunk, hagyunk időt az ébredezésnek. Szívesen nézem a reggeli árnyékok játékát a szobám falán. De ma nem lehetett nézelődni, kelni kellett. Reggelizni kellett. Mondtam, hogy nem vagyok éhes, de muszáj volt. Anya azt mondta, pár falatot mindenképpen erőltessek le, mert különben kilyukad a gyomrom. Nem tudtam, hogy tud egy gyomor kilyukadni, de rettegtem tőle. Mert ha kilyukad a gyomor, akkor meghalunk. Fájdalmasan. Van, hogy az éhség is fáj, hát még akkor egy lyuk a gyomorban. Biztos szörnyű lehet.

Legyűrtem hát pár falatot. Émelyegtem, majdnem hánytam, de hányni is jobb, mint meghalni - gondoltam. Pedig ekkor még nem is tudtam, milyen az. Meghalni. Egy pillanat csak? Vagy sokáig tart? Fáj? Olyan, mint mikor a víz alatt visszatartom a lélegzetem? De hát, olyan nem lehet, hiszen amikor már nem bírom tovább, feljövök, és levegőt veszek. Amikor meghalunk, már nem jövünk fel.

A Nap sem jött még fel, kint pedig eszeveszett hideg volt. A tél megérkezett, teljes fegyverzetét azonban még nem vetette be, egyelőre csak fagypont körül mozgott a hőmérő higanyszála. Akkor még csak higanyszál volt, a digitalizáció az ajtóban sem kopogtatott. Így ültünk be a hideg kocsiba, apa, anya és én. Azt hiszem, akkor még szerettem apámat. Elmosolyodtam, mikor a visszapillantóból rám nézett. „Megyünk Lajos bácsihoz!” – mondta.

Korán keltünk, az autó pedig elringatott, elaludtam. Mire felkeltem, már világos volt, de nem ez, hanem egy kurjantás ébresztett. „Hozzátok!” – kiáltotta egy ismerős hang. Keresztapám volt az. Rövid ujjú ingben és napszemüvegben. Jól bírja a hideget – gondoltam magamban, miközben kikászálódtam az autóból, ahol apa és anya hagyott, hadd pihenjek nyugodtan még egy kicsit. Szaladtam felé, ő mosolygott rám, kitárta karjait. Megölelt, én is őt, de most annyira nem szerettem, mint máskor. Olyan szaga volt, mint Lajos bácsinak. „Menj, mássz fel a kerítésre!” – mondta nyugodt hangon, és én engedelmeskedtem. Nem tudtam, hogy erre miért volt szükség, de szerettem kerítésre mászni.

Azt hittem, keresztapám játszani küld, de egy pillanattal később meghallottam a visítást. Hátulról jött, a ház mögül. Az ólak felől ekkor feltűnt Lajos bácsi, és még három hozzá hasonló kövér, szakállas ember. Ők négyen, dülöngélve kísértek egy jól megtermett disznót. Keresztapám ekkor egy hosszú konyhakést vett elő, amire a disznó éktelen visításba kezdett és menekülni próbált. Öten eredtek a nyomába, terelgették, utána kapkodtak. Lajos bácsi és a másik szakállas egyszercsak elkapta a két hátsó lábát, míg a két másik kövér férfi lefogta a két mellsőt. Két vékonyabb, sápadt fiú ekkor megragadta a fejét.

Keresztapám odalépett a disznóhoz és egy határozott mozdulattal a kezében lévő konyhakéssel megszúrta az állat torkát. Sötétvörös vér bugyogott ki a szúrás helyéről, azt hittem, ezzel vége. A disznó azonban még nem halt meg, hörgőn visított, hallani lehetett a torkában gyülemlő vért. Lajos bácsiék rákönyököltek, keresztapám pedig még egyet szúrt. Ekkor az állat egész testében megremegett. A lábai még hosszú másodpercekig rángatóztak, majd élettelenül terültek el a földön.

Lemásztam a kerítésről, bementem a házba, ahol nők készülődtek munkához. Kötényt húztak, lábasokat igazgattak. Megcsapott az égett bőr szaga s a pörzsölő tüzet okádó hangja. Az ablakból láttam, hogy időközben megérkezett a plébános is, akinek reverendája a vértócsákkal tarkított földet súrolta. Lajos bácsiék örömmel fogadták, a vállát tapodgatták, majd a szakállas férfiak elöl összekulcsolt kézzel körbeállták a disznót. A plébános motyogni kezdett valamit, mutatóujját az égnek szegezte, majd széttárta karjait és felemelkedett a földről. Csukott szemmel lebegett a disznó fölött, a reverendájának aljáról csöpögött a nemrég felitatott vér. A szakállas férfiak lehajtott fővel várták, míg a plébános újra talajt nem ér, majd felvágták az állat hasát. Kifolytak a belek, a szervek a földre csattantak.

Apám ekkor elővett egy köteg pénzt a farzsebéből, s pár címletet átadott Lajos bácsinak és a keresztapámnak. Majd odalépett a plébánoshoz is, ő azonban elutasította a felé nyújtott zöld bankjegyet. „A szívét akarom” – mondta a szentember. Apám rezzenéstelen arccal eltette a megmaradt pénzt, feltűrte ingujját, majd könyékig belenyomta a kezét a hasánál felnyitott állatba. Kicsit kotorászott, majd kihúzta a disznó szívét. „Még meleg” – mondta, újságpapírba csomagolta, s átadta a plébánosnak. „Dicsértessék!” – intett a szentember, majd a kapun át elhagyta a birtokot.

Anya jelent meg a teraszon. „Menjünk dolgozni” – mondta apámnak. – „Még délelőtt meg akarom tölteni a gyomrát. Nem lesz egyszerű, vágás közben kilyukadt.”

„Szerencse, hogy addigra már nem élt” – gondoltam magamban.