Nem tisztem megvédeni Háy Jánost, de nem is kell. Egyrészt, mert megvédi ő magát (legyünk pontosak: a Kik vagytok ti? című könyvét), másrészt az meg milyen már, hogy 2019-ben egy "főmagyartanártól" kellene megvédeni egy irodalmi alkotást?!
Értem én Arató László érveit, és van olyan meglátása, amivel egyet is értek, vagy legalábbis nem vonom kétségbe, elvégre én csak egy irodalmat szerető ember vagyok, nem magyartanár, olyan mélységig nem ástam bele magam az irodalomtörténetbe, mint tette azt Háy vagy Arató. Érzem én is, hogy Háy néhol erős kijelentései mögött nem mindenhol vannak felépített érvek, vagy hogy irodalomtörténészi szemmel vizslatva néhol talán tévedések is előfordulnak, de ezeket a felhozott megállapításokat mind valami nagyon merev, a saját területét féltő ösztönök táplálják.
Ezek az ösztönök pedig ugyanonnan erednek, ahonnan az is, hogy "éssel nem kezdünk mondatot" vagy hogy "nem létezik olyan, hogy deviszont".
És akkor ennél a pontnál hangsúlyoznám nagyon - mielőtt még bárkiben is felmerülne -, hogy nem a tudományos tévedéseket szeretném megvédeni, nem amellett állok ki, hogy egy kevésbé megalapozott, de jobban csengő tézist fogadjunk el igazságként, hanem egész egyszerűen arra szeretnék rávilágítani, hogy mennyire fontos is a szellemi szabadság. Háy János Kik vagytok ti? című alkotása ugyanis nem irodalomtörténeti tankönyv (ahogy ez ezer helyen el lett már mondva), de nyilvánvalóan kiegészítője lehet a mindennapi oktatásnak (ahogy ez ezer helyen el lett már mondva). Innentől kezdve pedig nálam Arató teljes érvelése bukik, olyan, mintha egy hibás premisszából akarna levezetni egy bizonyítást., aminek így az a végeredménye - ahogy Háy is megírta -, hogy Arató nem a Kik vagytok ti?-nek ment neki, hanem egy általa elképzelt műnek.
Az az érzésem, mintha nem is ugyanazt a könyvet olvastuk volna...
Arató szerint továbbá pedagógiailag is aggályos a könyv, amely nem ad túl jó mintát a gyerekeknek. Ezt a megjegyzését nem tudom másképp értelmezni, mint hogy a diákságot (vagy legalábbis annak azt a részét, aki érdeklődést mutat az irodalom iránt) meg akarja védeni egy kortárs szépíró irodalomtörténetről szóló szépirodalmi kötetétől. Könnyen beláthatjuk, hogy ez egy nem magyartanár szájából is megmosolyogtató, irodalmat oktató emberéből viszont már kicsit rémisztő.
A távolból óhatatlanul felsejlik Horger Antal délibábja.
(Itt most nem térnék ki a magyar oktatás múlt században ragadt maradiságára, az majd egy következő poszt témája lesz.)
Igazából nem tudom megérteni, hogy hol csúszhatott félre a dolog, nekem egy percig nem jutott eszembe, hogy a fogyasztókat meg kellene védeni ettől a könyvtől, pedig én is gyerekeket tanítok, és ahogy Arató is évtizedek óta küzd a saját igazáért, úgy én is teljes mellszélességgel támogatom a kreativitást, az új gondolatokat és az innovációt. A magyartanárok világában (nem mindenhol, de sok helyen mégis) ezek a tulajdonságok sajnos még mindig a műelemzések megtanulását jelentik, holott nem attól lesz valaki értő olvasó, no pláne innovatív, hogy felismeri a jambikus verselést. Persze az elemzői és kritikai gondolkodásmódot el kell sajátítani ahhoz, hogy ki tudjunk lépni a gondolkodás kereteiből, de akkor maradunk csak igazán foglyok, ha károsnak tekintjük az új, friss, más megközelítésből érkező nézőpontokat.
A Kik vagytok ti? pedig új és friss és még legádázabb kritikusai szerint is élővé teszi a magyar irodalomtörténet legnagyobb szereplőit.
Számomra egy percig nem volt kétséges, hogy benne van Háy János, az ő szemüvegén keresztül látjuk ezeket a szereplőket, ahogy például Karl Jaspers szemüvegén át látjuk a filozófiát is a Bevezetés a filozófiában című művében.
Mindketten, Háy és Jaspers is belehelyezi magát abba a területbe, amelyben alkot, amely az otthona.
A kötet olvasása közben volt, hogy újra gimnazistának éreztem magam, magyarórák jelentek meg a szemem előtt, olyan helyzetek, amik voltak, s a szöveg hatására olyanok is, amilyennek a valóságban lenniük kellett volna. Volt, hogy vitáztam a kötettel, volt, hogy elcsodálkoztam, és sokszor, nagyon sokszor volt olyan érzésem, hogy végre ki lett mondva valami, amiről már akkor tudtam, hogy a magyartanároknak nagyon nem fog tetszeni.
Jómagam egyfajta metairodalomként olvastam a könyvet, és így szerintem minden hibájával együtt nagyon is a helyén van. Még az sem lenne ördögtől való, ha a tankönyvekbe is bekerülne, mint nemtankönyv...
